A hegység a Keleti-Kárpátok szerves része, annak legbelső nyugati vonulata, a Görgényi-havasok délkeleti folytatása.
Északi határa a Maros felső völgye, déli határa a Baróti-hegyekig, az Uzonka-patakig terjed.
Az Észak-Hargita a magas vulkáni fennsíkokból kiemelkedő fiatal vulkánok sorozata, melyek a következők: Ostoros (1386 m), Fertő-tető vagy Kishavas (1589 m), Madarasi-Hargita (1801 m), Rákosi-Hargita (1756 m), Madéfalvi-Hargita (1709 m), Csicsói-Hargita (1755 m).
A Dél-Hargitát a Magas-hegy vagy Nagy-bérc (1168 m), a Bükk-hegy (1231 m), a Kakukk-hegy (1558 m), a Kapus-hegy (1423 m) és a Nagy-Piliske-hegység (1373 m) vonulata képezi.
A Hargita utolsó sarokbástyája a Csomád-hegység (1301 m), melynek vulkáni krátereiben húzódik meg a Szent Anna-tó és a Mohos-láp.
A hegység természeti kincsekben rendkívül gazdag, ezek közül meg kell említeni a nagy kiterjedésű fenyő- és lombhullató erdőket, az ásványvízforrásokat - Európa ásványvízforrásainak több mint egyharmada a Hargitában, a Görgényi- és Gyergyói-havasokban tör fel -, a hegyi legelőket, a kaszálókat és a vadállományt.

A Hargita-hegység éghajlata a középhegységek éghajlatába sorolható, nyugati oldala csapadékban gazdagabb és hűvösebb, míg a keleti oldal védettebb és kevesebb csapadékot kap. A földrajzi fekvés és a felszíni adottságok miatt gyakori a párás-ködös napok száma.
A legszebb és legmelegebb idő június 15-től szeptember végéig tart. A téli időszakban sok a napsütés, viszont ekkor -10 -20 fok az uralkodó hőmérséklet a vidéken. Az első fagyok szeptember harmadik dekádján jelentkeznek a hegységben, de ennél hamarabb a Csíki- és Gyergyói-medencében. Érdekességként megjegyzendő, hogy 1985. január 15-én Csíkszeredában -38,4 fokos hideget mértek.
A legtöbb csapadék a nyári hónapokban esik, leginkább június 8. és július 18. között. Hó legtöbbször decemberben hull, és akár 85-120 napig is megmarad.

A hegység vizekben nagyon gazdag. Hóolvadáskor és esőzések alkalmával a víz összegyűl a felszín alatt, ahonnan csermelyek formájában előszivárog, majd később patakokká nő. Ahol a vizek ásványi sókkal érintkeznek ott feloldják a az értékes sós-jódos anyagokat és ásványvízforrások formájában törnek a felszínre. A vizeket északon a Maros, nyugaton a Nagyküküllő, délen a Barót, keleten pedig az Olt gyűjti össze, és viszi a Dunába.

A Hargitán megtalálható az európai hegyvidékek teljes növényi skálája. A legfontosabb és legelterjedtebb növényfajtája a lucfenyő, a jegenyefenyő, a vörösfenyő és az erdeifenyő. De található még itt csertölgy, bükkfélék, vadcseresznye, tölgyfa, gyertyánfa. A magasabb helyeken előfordul az ezüstfenyő, a hegyi juharfa és a tiszafa is.
A tisztásokon megterem a málna, a hamvas szeder, az erdei szeder, az eper,a vadrózsa és a kökény; a magasabb területeken pedig  megtalálható a fekete és a vörös áfonya.

A terület állatvilága is gazdag. A  hegység magasabban fekvő fennsíkajin és a havasalji ersőkben élnek a veszélyes barna medvék. Ezek különösképpen az Ostoros, Ördög-tó, Fertő-tető, valamint a Rákos, Fekete, Fenyő, Magas-hegy, Barót-kő, Kakukk-hegy, Durma vidékein élnek. A játékos, kisebb fekete medvék a Csomádi-erdőségekben, a Magas-hegy  és Mitács vidékén tartózkodnak.
A második legelterjedtebb vadon élő állat a kárpáti szarvas, melyek többnyire az alhavasok tisztásain élnek. Megtalálható még a vidéken a hiúz, a farkas, a róka, a vaddisznó, a vadmacska, a nyest, az üregi nyúl, a mókus és a borz is.
Madarak közül itt él a siketfajd, a szirti sas, a fakopáncs, a zöld harkály, az egerészölyv, a füleskuvik, az éjjelibagoly, a cinege, az énekes rigó, a fenyőszajkó és a császármadár.
Hüllők közül meg kell említeni a viperát és a szalamandrát.
A gyors hegyi patakokban él a pisztráng és a domolykó. Erdővidéken és a Nagyküküllőben él a kárász, amit a Szent Anna-tóba is telepítettek a törpe harcsával együtt. Más ismert halak: a paduc, a menyhal és a bojtoshal.

Forrás: Torjai Rácz Zoltán - Erdély hegyei2 Hargita hegység