A város a Maros és a Torockói-hegységből eredő Enyedpataka összefolyásánál jött létre, 270 méter terngerszint feletti magasságban.
Délről a Kakasdomb, északról az Őrhegy veszi közre; ezért a szélvédett, kellemes mikroklíma alkalmassá teszi a várost gyümölcs-, de főként szőlőtermesztésre.
Ezen a helyen már az ókorban is volt település, az ásatások egy kelta falu maradványait is feltárták.

A város sokat szenvedett az elmúlt századok alatt. A nagy tatárjárás után települtek ide a szászok, akik idővel teljesen beleolvadtak a magyarságba. 1437-ben Budai Nagy Antal seregei foglalták el, 1551-ben Martinuzzi ostromolta, 1601-ben Básta György pusztította, 1658-ban a II. Rákóczi Györgyöt üldöző török-tatár seregek támadták. 1704-ben Rabutin generális parancsára Tiege támadta meg, a harcban kétszázan estek el, közülük 18 diák. Ezt örökíti meg Jókai Mór A nagyenyedi két fűzfa című műve. 1849. január 8-án a város leégett, és több mint 600 ember halt meg.

Enyednek azonban voltak szép napjai is: 1658. február 10-én II. Rákóczi György minden lakost nemessé tett, így lett a három erdélyi nemesi város egyike. Gyulafehérvár pusztulása után (1658) I. Apafi Mihály ide helyezte a Kollégiumot, melytől a város élete fellendült. Az iskola tudományos pezsgést hozott a városba, sok nemesi család is ideköltözött.

A város fő látnivalója a vár, a kerített város, tíz méter magas falaival, a falakon belül pedig a XIV. századi református és XIX. század második felében épült német evangélikus templommal. A templomok mellett láthatunk még itt néhány lakást és az újonnan épített "Áprily Lajos- házat".
A város főterén található a római katolikus templom, mely a XVIII. században épült szép barokk stílusban, mellette minorita rendház van.

(Forrás: Erdélyi Gyopár 1997/6 - az Erdélyi Kárpát Egyesület közlönye)