Főoldal
  Magyar Română Deutsch English   FŐOLDAL  |  INFORMÁCIÓK  |  KINCSKERESŐ   WAP  |  PDA

Madéfalva - élménybeszámolók

Visszalépés az előző oldalra Vissza

Petyus útinaplója (Erdély, 2007. augusztus 9 – 19.) (Petyus)

Erdélyi útinapló - folyam (Petyus tollából)
Útinapló

Erdély, 2007. augusztus 9 – 19.


1. nap (Tiszaújváros – Torockó)

Reggel 8:30 körül indultunk neki. Két család, két kocsi, 4 felnőtt, 4 gyerek arányosan elosztva. Debrecen – Biharkeresztes – Nagyvárad. A határ sima ügy. Határ után első próbatétel: úthasználati matrica. Kisebb kutrica a Petrom benzinkút után. Az egyetlen hely, ahol megvehető. Egy hét 2,8 EUR (és csak euróért!!!), egy hónap pedig a duplája. Mi azt hittük, hogy beljebb, egy másik benzinkútnál majd lehet venni matricát és megússzuk a sorban állást. Tévedtünk. Senki ne próbálkozzon, csak eltol vele másfél órát, mint ahogyan mi is, aztán kénytelen lesz visszamenni a határátkelőhely mellé, az üvegkutricához. Magyarul nem tudnak, de angolul elég tűrhetően elmondják mi az ábra és viszonylag türelmesek, ahhoz képest, hogy meg nem állnak egész nap. Az időveszteség miatt a Házsongárdi-temetőt kihagyjuk. Sebaj, majd jövőre! Irány egyenesen Torockó, Bitai Magda ölelő karjai felé. :-)

Mivel többen jelezték, hogy Kolozsvár és környéke mostanában közlekedési katasztrófa, Magyarlónánál letérünk és Tordaszentlászló – Borrév (Buru) irányt veszünk. Egy darabig tök jó az út, lehet haladni, de ez ne tévesszen meg senkit, mert a Kolozsvár-környéki útépítések miatt felduzzadt teherforgalom azt a kevéske használható utat is tönkre tette, ami volt. Gond egy szál se, így legalább lehet gyönyörködni a tájban! Borrév felé menet az egyik falucskában sétáló kisfiú hangos „Csókolom!”-mal köszön be a lehúzott ablakon, aztán ballag tovább. Az ember szíve egyszeriben megmelegszik …

Végre elhagytuk Borrévet. Néhány kamion és teherautó időnként jobbról előzve okoz heveny verejtékezést, de ez legalább már az Aranyos völgye. Hopp, megvan a letérő Torockó felé! Ismerős szőnyegbombázott út, de itt-ott már javítgatták, legalább az ortodox kolostorig. Ott aztán le kell lassítani, na nem feltétlenül azért, hogy megcsodáljuk a kolostor máskülönben takaros épületét, hanem azért mert innentől kezdve az ajánlott sebesség 10 km/h, és ez hót komoly! Apropos, ortodox kolostor! Ilyen jellegű műintézményekkel Erdély-szerte lehet találkozni. Ezt pl. nyilván a torockói és szentgyörgyi unitáriusok követelésére építették, hogy hitéletüket színesíthessék … :-)

Végre! Torockó. Feltűnik a Székelykő monolit tömbje; kicsi lányaim visonganak a hátsó ülésen: „Apa, itt vagyunk!” „Apa, hazajöttünk!” Itt már tényleg kienged az ember. Ismerős házak, ismerős, kedves emberek. Végre elérkezünk a faluvégire, Magdáékhoz, a Bitai-panzióba. Magda és Lóri fia tárt karokkal vár. Náluk éppen teltház van, de gyönyörű szobát szereznek nekünk három portával arrébb, Tóbiás Béla bácsinál, egy tüneményes öregúrnál. Berendezkedünk. Nagyobbik lányom rögtön elment csavarogni (magyarán: teheneket, lovakat és bivalyokat bámulni a vajornál); nem tartom vissza, itt vigyáznak rá, nem kell félteni.

Lassacskán összeszedtük magunkat és átballagtunk Magdáékhoz megvacsorázni. Pálinka jött, migyá’ kettő, ahogy köll … Aztán csak faltunk, mint aki három napja nem evett semmit. Hiába mintahogyan a Székelykövet sem hordták el, Magda sem felejtett el főzni egy év alatt. Este azért még befigyelt egy kocsmajárat a Gondűzőig. Altatni nem kellett senkit.


2. nap (Megmásztuk az Ordaskövet)

Reggel a komám hamarabb kelt, álldogált kint az udvaron és szembenézett a Székelykővel. Kimondottan jó program, így aztán csatlakoztam. Családtagjaink még nagyban húzták a lóbőrt. Tóbiás Béla bácsi tett-vett, miközben beszélgettünk. A kisöreg következetesen „Péter úrnak” hívott; még ma is jól esik, ha rágondolok. Amikor már „másodszor” is fölkelt a Nap a Székelykő mögött, az asszonyok meg a rajkók is kezdték összeszedni magukat. Összeállt a csapat, irány Magdáék panziója: reggeli bőséggel. Volt minden, ami kellett: kávé, mellé frissen fejt tehéntej, felvágott, szalonna, paradicsom, paprika, baracklekvár és minderre a korona, Magda fantasztikus faszénparázson puhított padlizsánból kevert krémje (vinetája).

Töltekezés után összecihelődtünk, komámasszonyt odahagytuk, és elindultunk az Ordaskő felé. (A Székelykő már tavaly megvolt, így most az Ordaskő következett.) A Székelykővel szemben egyébként a Szálas látszik, ahová csak a siklóernyősök merészkednek. Az Ordaskő kissé lejjebb van, Szentgyögy felé, a Thoroczkay-vár mögött. A Gondűző kocsma után a piros jelzést kell követni. Előtte még beugrom Ágihoz a helyi Néprajzi Múzeumba, turistatérképért. (Minden ilyesmit, egyéb kiadványokat, na meg szuvenír gyanánt eredeti torockói kézimunkát nála érdemes beszerezni.)

A turistaút gyönyörű, mindenkinek ajánlom. Megcsodáltuk messziről a szentgyörgyi várat, érintettük a Remete-forrást, ittunk is a vizéből. Egy helyütt megálltunk szendvics-ebédelni. Eccerűen jó volt! Jó volt csendet hallgatni, a tájban gyönyörködni. Ebéd után elérkeztünk az Ordaskő szoknyájáig. Onnan már nem mentünk tovább, mert nem akartuk a gyerekeket (se) kifárasztani. Csak ültünk a kővel szemben és bámultuk.

Visszafelé még megmásztunk egy „törpesziklát”, hogy legyen hegymászóélményünk is. Valamilyen oknál fogva megint szembejött velünk a Gondűző kocsma és sajnos már megint nem tudtunk kitérni … :-)

Este a program ua. mint az előtte való napon. Fantasztikus vacsora a Bitai-panzióban, aztán Magdáékkal együtt kitekertük egy hazulról hozott tokaji aszú nyakát. Alvás és pihenés Tóbiás Béla bácsiéknál. Másnap menet lesz: irány Székelyföld!

3. nap (Torockó – Segesvár – Csíkborzsova)

Kissé nehezen ment a kelés, már majdnem fél 10 volt, mire átértünk reggelizni. Az idő nem volt túl barátságos. A reggeli csepergésből aztán megeredt rendesen, úgy hogy az utolsó csomagokat már futva pakoltuk a kocsiba. Elindultunk befelé. Tordán átvergődni macerás volt, ráadásul végig zuhogott az eső és a kátyúk is telementek vízzel. Sasolni kellett, hogy elkerüljük a felverődést. Rákeveredtünk a 15-ös főútra.

Marosludas (Ludus) után már jobb volt az idő. Radnótnál (Iernut) egy Lukoil kútnál álltunk meg nyújtózkodni és tankolni: a 95-ös benzin kb. 260 Ft volt átszámítva. A WC teljesen korrekt és tiszta volt. Volt szappan, papírtörölköző stb. Útközben még megcsodáltuk a marosvásárhelyi reptér épületét és a környékén zajló elképesztő ütemű építkezéseket. Egyébként egész Erdélyben erőteljes fejlesztések láthatók. Szinte mindenütt csatornázás, vízhálózat bővítés, útépítés, új farmok, majorságok, kisüzemek, fűrésztelepek, panziók, fogadók láthatók, sok esetben SAPARD-támogatásból.

A következő letérő Recsa (Recea) után jobbra Dózsa György (Gheorghe Doja) felé a 151D jelű útra, hogy kikerüljük Marosvásárhelyt. Ez már itt „vastagon” Marosszék. A településtáblák is mindenhol kétnyelvűek. Az út foltozott, de korrekt, jól autózható. Kikeveredtünk a 13-as útra. Végre elértük Segesvárt, ahol már háromnyelvű a névtábla, lévén ez itt Szászföld északi szeglete. A sok leromlott homlokzatú épület ellenére mellbevágóan szép a város! Igazi szász gyöngyszem. Azért azt is meg kell hagyni, hogy itt is mennek a felújítások gőzerővel. A főutca még fel volt túrva félig, de már be lehetett hajtani és parkolni. Elvileg kellett volna parkoló kártya, de nem volt nyitva semmi, ahol vehettünk volna. A rendőrségen aztán – kézzel-lábbal mutogatva – elmagyarázták, hogy a felújítások miatt most nem szednek pénzt. Így volt, nem így volt, már sose tudjuk meg; minden esetre minket tényleg nem büntettek meg. A főtérről elindultunk a várba egyenesen az óratorony (Segesvár jelképe) felé. A várfalon belüli részeket próbálják leginkább rendbe rakni; ez szembeötlő volt. Segesvár másik jelképe, maga „Dracula”, vagy hát Vlad Tepes („Karós Vlagyimír” :-), havasalföldi vajda. Állítólag az óratoronytól nem messze lévő házban született, melyet emléktábla hirdet. A szuvenír-árusok persze jól megélnek Draculából. Németnek, amerikainak, franciának igazik búcsújáróhely. Az óratoronyba érdemes felmenni. Felnőtteknek 5 RON, gyerekeknek a fele. Megnézhető a toronyóra szerkezete is egy üvegfal mögül, valamint a korabeli szász bútorokkal berendezett szobák és egy kisebb patika-múzeum is. Az igazi látványosság persze a város maga, madártávlatból.

Az óratorony után még felkapaszkodtunk a diáklépcsőn a szász líceumig és a felső szász templomig. A diáklépcső zsindelyteteje itt-ott hiányos ugyan, de így is gyönyörű. Érdemes egy kicsit andalogni a várkerület utcácskáin. El lehet menni a katolikus templomig, ahol a segesvári születésű Apor Vilmos – győri vértanú püspök – emléktáblája is látható.
Az óratorony melletti nagy szász evangélikus templomban éppen esküvő volt; német nyelvű szertartással, de a kijövő násznép zöme magyarul társalgott … Jó volt hallgatni. Amúgy, azt mondják, hogy a maroknyi segesvári szász zöme anyanyelvén és a románon kívül még a magyart is kiválóan beszéli.

Sajnos, sokat nem időzhettünk, még állt előttünk egy kevés útmennyiség. Úgyhogy lekocogtunk a kocsihoz. Némi élelmiszert beszereztünk egy még nyitva tartó vegyes kisüzletben. A pénztáros kislány kedves magyarsággal szolgált ki bennünket és köszönt el tőlünk.

Kocsi, bepakolás, menet. Elmenet közben még egyszer megcsodáltuk a várost.

Segesvár után Fehéregyházán áthaladva - csak magunkban - megemlékezünk Petőfiről, aki valahol itt halt hősi halált. (Kibomlott fehér ingben, kezében egy szál karddal, vagy tán anélkül, meneküléstől kimerülten odaállt egy bugris kozák dzsiddája elé és hagyta, hogy beteljesedjen az „Egy Gondolat” …) Nem sokkal később letérő Héjjasfavánál balra Székelykeresztúr felé. A falu után kisvártatva feltűnik a Hargita megye (Jud. Harghita) útjelzés. Ekkor szóltam hátra a lányaimnak: „Na gyerekek, most léptük át „Kis-Magyarország” határát. Valóban: innentől kezdve minden felirat magyar nyelvű, csak a közintézmények hivatalos táblái kétnyelvűek, az utcákon nem lehet már román szót hallani. Az út foltozott, de úgysem lehet hajtani, mivel nagyon kanyarog. Székelykeresztúron útépítés, csatornázás … hál’Istennek :-) Székelyudvarhely után Máréfalvánál lelassítottunk, mert a székely kapuk gyönyörűek!!! Innentől már a Hargita bércei között kanyargunk. Csendben bámulunk: jönnek szembe a még csak olvasmányélményekből ismert földrajzi nevek: Homoródfürdő, Szentegyháza, Tolvajos-tető stb.

Az utolsó kapaszkodó után megérkezünk a Csíki-medencébe, feltűnik Csíkszereda. Most már nem sokat kell menni. A városban találkozunk vendéglátóinkkal: Mónika és Sorin Stoicával, egy nagyon kedves, vendégszerető házaspárral. Csíkborzsovai családi házukat vettünk ki egy hétre kulcsos-ház gyanánt. (Ők egyébként – amíg a gyermekeik kicsik – Szeredában laknak.) Mónika jött értünk és vezetett ki minket a faluba. Borzsova gyakorlatilag az első falu, bal kéz felé, Csíkdelne után, ami viszont jobbra van a Gyimesi-hágó felé vezető főútról.

Jó mélyen bemegyünk a faluba: a „Mackó-panzió” (Mónikáék háza) a Fő utca 92. szám alatt van. Mónika igazi szeretettel végigvezet minket a házon, mindent megmutat, mindent elmagyaráz. Aztán elővesz egy üveg pálinkát: Welcome-drink!; :-) valamint kürtős kalácsot és egy nagydoboz pattogatott kukoricát tett ki a gyerekeknek. A pincében előre bekészítve egy láda csíki sör, és jónéhány üveg Hargita-gyöngye ásványvíz. Fantasztikus!

Mónika jó pihenést kívánt és elköszönt. Mi pedig csak ámultunk és bámultunk: a ház gyönyörű, aminek fedett verandája van szabad tűzhellyel, kényelmes asztallal, székekkel és padokkal felszerelve. Biliárdasztal (a házigazda keze munkája!), darts-tábla, ping-pong asztal … Kell ettől több???!!!

Már csak egy dolgot kellett abszolválnunk: tojást kellett keríteni valahonnan, hogy másnap reggel rántottát ehessünk. Így aztán szatyrot, pénztárcát fogtunk, és mi férfiemberek elindultunk a faluban. Mondtam is a komámnak: „Nyújtogasd a nyakad, mert hosszabb vagy, mint én; aztán amelyik udvaron tyúkot látsz, oda bekopogunk, mert ott biztosan van eladó tojás!”

Nem kellett sokáig bámészkodnunk, mért néhány portával lejjebb egy kedves asszony hangos „Jóestét!” köszönt és miután megkérdezte, mit szeretnénk, beinvitált minket. Mint mondta, neki ugyan tyúkja nincs, de azért holnapra szívesen „ád nékünk” annyi tojást, amennyi kell. Közben előkerült Magda asszony férje is, Balog Pista és akarva-akaratlan elkezdtünk beszélgetni. Az valami csuda volt: míg Magda inkább az „irodalmi” magyart beszélte némi székelyes beütéssel, addig Pista ízesen, „full”székelyesen – ahogy ő mondaná: kissé darabosan – beszélt. Élvezet volt hallgatni! Aztán szó szót követett és Magda még hozott egy oldal szalonnát, egy fél vekni saját sütésű kenyeret és egy jó darab juhsajtot. Nehogy a végén még éhen haljunk itt, Erdélyország közepén. :-) A következő tagló akkor ért minket, amikor megkérdeztük, mennyivel tartozunk mindezért. A válasz gyors volt és rövid: „Semmivel, vendégek vagytok!” Persze, nem hagytuk annyiban, magyaráztuk, hogy Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, stb., stb., stb. De mindez nem hatotta meg őket. Nem maradt más hátra, csak az, hogy alázattal megköszöntük, amit kaptunk és szégyenkezve, lapos kúszásban, de könnyekig meghatódva hagytuk el a portát. Most már teljesen nyilvánvaló volt, és egy életre megértettük: senki nem tudja, milyen az a székely vendégszeretet mindaddig, amíg saját maga meg nem tapasztalja! Csodálatos élmény volt.

4. nap (Csíkszereda – Csíksomlyó)

Másnap délelőtt csak pocolás, édes semmittevés, biliárd, darts, evés-ivás és tsa-ai. Fejedelmi reggeli készült az ajándékba kapott szalonnából és friss falusi tojásokból.

Tizenegy és dél között aztán nekiálltunk összecihelődni, hogy „bémenjünk” a városba. Szeredában tettünk egy autós kiránduló kört. A város központja meglehetősen „modern” kivitelű, nagy szögletes terekkel és betonmonstrumokkal, de nekünk tiszaújvárosiaknak ez nem különösebben borzasztó. Talán nem véletlenül testvérváros Tiszaújváros és Csíkszereda. :-) Amúgy, észrevehető volt, hogy lassacskán kezd kikupálódni a városnak ez a területe is. (A régebbi, szecessziós sétálóutca, azért megmaradt, fel is újították; de erről majd később.)

Célunk elsősorban a Mikó-vár volt, Erdély egyik legpatinásabb főúri családjának valahai rezidenciája. A késő-reneszánsz stílusú négy-sarokbástyás várkastély ad otthont a Csíki Székely Nemzeti Múzeumnak. Belépő felnőtteknek 10 RON, gyerekeknek 5 RON. Meg kellett állapítanunk, hogy a kiállítás profi, európai színvonalú. Tematikusan bemutatja Csíkszék népművészetét mesterségeit (fazekasság, szőnyegszövés, kádármesterség stb.). Van egy külön csángó-szoba is berendezve. Feliratok magyar, román és angol nyelven, szinte mindenhol.

A gyűjtemény számomra legkedvesebb része az a nyomdatörténeti kiállítás volt, ahol a somlyói ferences nyomda „termékeivel”, ősnyomtatványaival, eszközeivel lehetett megismerkedni. Több filozófiai, természettudományi, orvostudományi munka mellett többségében vallási (naná!:-) témájú nyomtatvány volt látható. Az egyik pl. Pázmány Péter ellenreformációs „tantárgyi segédlete”, amelyben lerántják a „leplet”, hogy ti. „Janus Calvinus tanai és követői utálatosak és az ördögtől valók” … :-)

A múzeumban mostanság nyitott egy új kiállító terem, ahol megmentett (restaurált) egyházi kincseket (főként kegytárgyakat) állítottak ki.
Innen kijövet található a tiszta és nagyon szépen rendbe rakott mellékhelyiség. Folyóügyek elintézésének legjobb helye.

A kiállítás szabad téren folytatódik: a vár mellett egy székelykapu-gyűjtemény hívogat, a vár háta mögött pedig egy kisebb skanzen, mely főként székelyföldi – paraszti – lakóházakat sorakoztat. Ez utóbbiakra, őszintén szólva, már ráfér némi renoválás.
Mindenképpen érdemes a székely kapukat végignézni, közben lehet hallgatni a hajdani várárok túlfelén álló rácsos-ablakú, őrtornyos, szögesdrótos közintézmény beutaltjaitól érkező beszólásokat … :-)

A Mikó-várból kijövet még megcsodáltuk a szeredai városháza klasszikus vonalú homlokzatát és közelebbről is megnézzük a vár előtti két szobrot: Petőfi Sándor (mitagadás: elég furcsa pózban) és Balcesku – a havasalföldi demokrata.

Innen irány Csíksomlyó! A székely katolikusok valamint a gyimesi és moldvai csángók legnagyobb kegyhelye. A városból kifelé, Gyergyó irányába kell menni, az impozáns Márton Áron Líceum után nem sokkal egy kis templom mellett van a letérő jobbra. Egy sárga jelzőtábla azért útbaigazít, de figyelni kell! Az út nem aszfaltos, hanem viszonylag jó minőségű murvás út; száguldozni nem lehet, de nem is érdemes.

A ferences kegytemplom neobarokk épülete már messziről látszik. Elsőként ezt kell megcélozni: a templom főoltárán látható a fából faragott, csodatévő Mária kegyszobor, amit még a törökök sem tudtak elszállítani. A hívek sorba állnak, hogy kezükkel érinthessék a szobor talapzatát. Mi is beálltunk közéjük. Álldogálás közben kedves, népviseletbe öltözött csángó nénikék simogatták meg a lányaim fejét; Eszter és Anna ettől aztán teljesen megilletődötten és meghatódva lépkedett tovább.

A „kegyelmi hangulatból” a templom előtt kéregető cigánycsaládok rántottak vissza a „véres valóságba”. Sajnos, nem lehet tőlük megszabadulni. Ha adsz nekik valamit, akkor azért (osztódással szaporodnak), ha nem adsz, akkor meg azért. Ha elfogy a cérnád, és elküldöd őket messzire, akkor átkozódás a válasz. Igaz, hogy azt már román nyelven lövik utánad …:-)

A templom mellett még érdemes megnézni a Barátok feredőjét, amit nemrég újítottak fel és a érdemes felsétálni a Salvator-kápolnához, ami a legelső kegytemploma volt Somlyónak. Valamikor a nándorfehérvári diadal környékén, vélhetően annak tiszteletére emelték. A pünkösdi körment idején a hívek ehhez a kápolnához zarándokolnak. Magát a szentmisét egy kissé lejjebb a Makovecz Imre által tervezett hármas halom szabadtéri színpadon tartják. Érdemes itt, a színpad szélére leülve egy kicsit elidőzni. A pünkösdi búcsút 1567-óta tartják, amikor a katolikus székelyek hitük védelmében, pünkösd szombatján, legyőzték a hittérítés szándékával érkező János Zsigmond erdélyi fejedelem protestáns-unitárius seregeit. A győzelmet a székelyek csodatévő Máriának tulajdonították, akihez a csata előtt a székely asszonyok, gyermekek és öregek buzgón imádkoztak segedelemért.
Ha jól meggondoljuk ebben a csatában magyar gyilkolt magyart, és minden év pünkösdjén erről emlékeztek meg a búcsú alkalmával. Mégis úgy vélem, hogy a XX. században és napjainkban újabb jelentést is kapott a csíksomlyói pünkösd: kifejezni az erdélyi és moldvai magyarok (legyenek azok székelyek, csángók, dél-erdélyi, máramarosi, partium-i, bánáti, mezőségi, kalotaszegi, aranyosszéki magyarok) egységét. Milyen furcsa a történelmi emlékezet ill. annak változása, de egyszeriben felemelő is, főleg ha az ember, elmélkedés közben föltekint a Somlyó-hegyre, ahol egy zászlórúdon a magyar trikolór lobog. Hirdeti fennen: „Voltunk, vagyunk, leszünk!”

Visszabandukoltunk a kocsihoz. Meg különben is: a szomszéd Marikánál, akinek tehenei vannak, meg kell rendelni a frissen fejt tejet holnap reggelre, hogy legyen miből kakaót csinálni. :-)

5. nap (Gyimesbükk – Frumósza / Moldva)

Ötödnap reggel elindultunk a Gyimesi-hágó felé a 12A jelű úton. Fölfelé a Csíki-havasokban jöttek sorban a gyimesi falvak: Gyimesközéplok, Gyimesfelsőlok, Gyimesbükk. Odafelé nem álltunk meg a Gyimesi-tetőn, inkább visszafelé terveztük. A táj elképesztően szép; az út tökéletes minőségű, jól autózható.

Célunk Gyimesbükk volt: a Rákóczi-vár romjai és az Ezeréves Határ emlékei. Gyimesbükkön egy temetési menetbe csöppentünk, a menetben ott volt a falu apraja-nagyja. Gyászhintó, sok-sok pap, papok után férfiak, aztán az asszonyok s gyerekek. Mondtam is a páromnak: itt papot temethetnek, mert nagy a gyásznép és sok a díszbe öltözött pap. Igazam lett. A menet vége a templom melletti kis házból indult, még látható volt az udvaron felállított katafalk.

Gyimesbükkön szinte teljesen végig kellett menni, majd egy fölső vasúti híd után jobbra be kellett fordulni egy murvás útra. A sarkon áll egy szuvenír árus; ha másról nem, hát erről lehet tudni, hogy ez itt egy magyar „turistalátványosság”. Az emlékhely lényege csupán annyi, hogy a hajdani magyar vámházat nem bontották le, mert vasúti bakterháznak használták. A ház már elég romos, a belseje telefirkálva magyar nyelvű feliratokkal: némelyik egész szellemes, némelyik elég gyatra. A ház sarkánál látható egy teknősbékára emlékeztető beton(fél)gömb: ez volt a hajdani határkő, ami Románia és Magyarország határát jelezte. Alant a Tatros – egykori határfolyó – hömpölyög Moldva felé.

A volt vámház fölött egy kis lépcsőn lehet fölmenni a Rákóczi-vár (amit máskülönben Bethlen Gábor építtetett) romjaira, ahonnan szép a kilátás az egész a Gyimesi-szorosra. Észak felé fordulva, a hegyoldalon látható egy bájos, kicsi katolikus templom, amely valaha a három gyimesi csángó falu közös temploma volt. Dél-kelet felé tekintve viszont ismét meghökkenhetünk egy, a román ortodoxia bádogtetejű, megalomán templom-példáján.

Kb. délre végzünk a helyi látványossággal. Innen komámuramék visszaindultak Borzsovára, mi pedig továbbindultunk a moldvai Frumószára (Frumoasa), hátha tudunk találkozni az általunk pártfogolt csángó-magyar kislánnyal. Blindre megyünk, de úgy voltunk vele, hogy Moldvát (ill. Csángóföldet) így is – úgy is látni akarjuk.

Az út egészen jó. Foltozott de jól haladunk. Kománfalvávnál (Comanesti) egy kicsit bizonytalankodunk, de lényeg, hogy a 2G főúton haladjunk tovább, majd Ardevan (Ardeoani) után kellet balost venni Karácsonkő (Piatra-Neamt) felé a 156A jelű országútra. Innen is jó az út Balcani irányába, csak egy helyen nincs befejezve Kisszalánc (Tarata) előtt. Itt kell lelassítani, hogy egy nagyobb huppanót és egy kb. 50 m-es makadám szakaszt átvészeljen az ember.

Frumósza összeér Balcanival, erre már csak akkor jöttünk rá, amikor végigmentünk az egész falun. Mivel csak egy nevet tudunk, cím nélkül, ezért elkezdünk kérdezősködni. Egy kicsit a torkomban dobogott a szívem, lévén ez már tényleg „ősi román-föld”: „Szót tudok-e majd érteni egyáltalán?”

Kiderült, hogy a félelmem alaptalan volt. Bárki, akit megszólítottunk, gyönyörű tájszólásban, ízes „paraszti” nyelven beszélt hozzánk. Az ember szeméből szinte kicsordult a könny, hisz ezeknek az embereknek székely ősei évszázadokkal ezelőtt hagyták el az egységes magyar nyelvi tömböt, és még mindig beszélik őseik nyelvét; archaikus dialektusban, kissé zárt szájjal, itt-ott már román szavakkal körítve ugyan, ami viszont egyáltalán nem ment az érthetőség rovására.

A falu széléről visszairányítottak minket a központba, ahol néhány pillanat alatt összecsődültek az arra járók. Sikerült is összeakadnunk fogadott keresztlányunk igazi keresztanyjával, akivel jól elbeszélgettünk. Mint kiderült, a kislány szüleivel együtt elutazott a Nagyboldogasszony napi búcsúba, így csak néhány órával ugyan, de sajnos elkerültük egymást. (Látszik, hogy a hozzánk hasonló világi emberek nem igazán vannak tisztában az egyházi naptárral.) Nem baj: megérte így is! Miközben Tatianával beszélgettünk, az arra járók mindegyike kedvesen ránk köszönt és megjegyezte: „Böszígettek? Böszígettek?” Tatiana segített nekünk friss vizet szerezni és átvette tőlünk a „keresztlányunknak” szánt ajándékcsomagot. Én még beugrottam a templomba, csak kíváncsiságból. Az egyébként szép, világos, modern templomban magyar nyelvű felirattal, uram bocsá’, bibliával nem találkoztam. Reméljük, talán majd ez is változni fog idővel. Tatiana közben megmutatta a frumószai Gyermekek-házát, ahol néhány éve már hivatalosan is oktathatják – fakultatíve – a magyar nyelvet csángó gyerekek számára. Elköszönünk Csángóföldtől. Ahogy errefelé mondják: „Ágíssíget!”.

(Terveztük, hogy visszafelé esetleg bemegyünk Pusztinába, de a főútról leágazó földes bekötőút nagyon fel volt ázva. Féltem, hogy elakadunk. Jó hír viszont az arra tartóknak, hogy a főúton fekvő Perzsoj (Parjol) „oláh” faluban egy útjelző tábla már ki van téve, ami mutatja a letérőt Pusztina (Pustiana) felé.

Visszafelé, Gyimesbükkön megálltunk egy zöldségesnél venni ezt-azt. Egy kedves csángó néni állt mögöttünk a sorban. Ő segített fordítani. Sokáig szorongatta a kezünket mikor elköszöntünk és bánatosan csak annyit mondott: „Hát eljöttek ide, olyan messziről, hogy lássák azt a sok szemetet, amit itt hosszú évek alatt idehordtak?! Szégyen ez nekünk, higgye el!” Néhány vigasztaló és biztató szót tudtam csak makogni aztán elköszöntünk. Gyimesközéplok után még megálltunk a Gyimesi-tetőn. Gyönyörködtünk a kilátásban és a szénagyűjtésben.

Szeredában még beugrunk vásárolni a Merkúrba. (Nagyon pöpec kis élelmiszer-ABC Szereda nyugati kerülőjén a Lukoil benzinkút mellett. Van minden, ami kell, moderált árakon.) Közben felhívtam Sorint egy pótkulcsért, mert a komámék kapták magukat és elmentek a Szent Anna-tóhoz és még igencsak messze jártak.

Sorin jött az első szóra. Egy sárga robogóval hozta nekünk a ház tartalék kulcsát. Mint kiderült neki is ki kellett jönni a házba néhány ottfelejtett cuccért, úgyhogy éppen kapóra jött a mi szorult helyzetünk. Hazaérve még dumáltunk egy jót, aztán visszaindult. A gyerkőcök otthon maradtak videózni, mi pedig átballagtunk Balog Pistáékhoz egy kicsit „böszígetni”, meg poharazgatni. Mit ne mondjak: ez a nap is eltelt.

6. nap (Gyilkos-tó, Békási-szoros)

Hatodnap reggel Gyergyó felé vettük az irányt. A térkép jelzett egy makadám utat Csíkszépvíztől Csíkrákosig. Úgy gondoltuk, hogy ezt választjuk, és nem megyünk vissza kerülővel Szereda határáig, hogy rátérhessünk a gyergyói főútra. Hiba volt. Az út hídját alámosta a víz, így mégiscsak vissza kellett fordulni.

Útközben ránk szakadt az ég. Úgy zuhogott, hogy alig láttunk tovább az orrunknál. A gyergyói és csíki havasok egy merő szürkeségben álltak. Az 12-es jelű országút foltozott, itt-ott kátyús, de jól autózható.

Csakhamar beértünk Gyergyószentmiklósba. A máskülönben szép városka belső útjai katasztrofális állapotban vannak, de a felújítások már itt is elkezdődtek. Négyes felé kanyarodtunk, az út a római és az örmény katolikus templom mellett is elhalad.

Ahogyan kapaszkodtunk fölfelé a 12C-n, az eső kezdett elállni. Sok-sok kanyargás után értünk el Gyilkos-tóhoz, ahol még éppen találtunk parkolóhelyet. (Parkolás 2 RON egy egész napra.) Miközben kicihelődtünk a kocsiból, a nap is kisütött ránk. Szó se róla, a tó környéke jó nagy zsibvásár, de maga a tó és a természeti környezet megér minden kellemetlenséget.

Innen terveztük, hogy lesétálunk a Békási-szorosig (kb. 4-5 km). Ez két okból sem volt jó ötlet: egyrészt a turistaút, maga a főút, ami az egyik fő közlekedési átjáró Moldva és Erdély között, ezért folyamatosan szívtuk a benzingőzt. Másrészt szembesültünk a Békás-patak teljes elszennyezésével. A patakmederbe szó szerint kommunális hulladékkal teli zsákokat hajigálnak, ami elkeserítő látvány nyújtott. :-(

A szoros közelében már messziről feltűnt a kereszttel megjelölt Oltárkő. Nem akarok lelkendezni, mert ezt a természeti tüneményt látni kell, nem lehet elmesélni. A Pokol kapuján és tornácán keresztül jutottunk be a Pokoltorokba, ahol Belzebub helyett már csak a korondi bazárárusokkal találkoztunk … :-)

Némi nézelődés és fényképezés után visszaindultunk. A Gyilkos-tónál kiválasztottunk egy jóképű büfét és miccset ettünk. Ajánlom mindenkinek, hogy próbálja ki ezt a román specialitást. Aki már evett Boszniában igazi csevapot, annak ismerős lesz. A miccs darabja 2 RON körül van.

Ha valaki eljön ide, annak inkább azt javaslom, hogy kocsival menjen le egészen a Békási-szorosig, mert a szoros bejáratánál le lehet tenni a kocsit. Mivel a szoros hossza csak mintegy 500-600 méter, a lélegzetelállító sziklafalakat hamar végig lehet pásztázni. Utána vissza kell menni a Gyilkos-tóig, és parkolás után neki lehet indulni a Kis-Cohárd szikla megmászásának, ahonnan igazán szép kilátás nyílik az egész tóra. Nekünk erre sajnos már nem maradt időnk. Sétáltunk még egy jót a tóparton, aztán elindultunk vissza, Borzsovára.

7. nap (Farkaslaka, Korond, Sóvidék – Szováta és Parajd)

Korán reggel Udvarhelynek vettük az irányt. Udvarhely után az első megálló Farkaslaka volt: Tamási Áron sírja, a kis templom és a régi iskola épülete kihagyhatatlan. Akinek van ideje és kedve, az lesétálhat egészen a szülőházig.

Bazársor itt is van. Itt is korondiak árulnak, főként; Torockón meg farkaslakaiak. A drosztok fel vannak osztva: ki van ez találva, kérem! A biznic az biznic … :-) Minden esetre a lányainknak itt vettünk szép, fehér ünneplő blúzt a közelgő évnyitóra és egyéb ünnepekre tekintettel.

Korondon csak átsuhantunk. Értékes, szép dolgokat az igazi fazekasoknál lehet venni. Pl. Józsánál, de ők nyilván drágábbak is a megszokottnál. Korond után viszont megálltunk havasi mézet venni. Csak ajánlani tudom. Igazán finom virágméz. Szuvenírnek is kitűnő!

Szováta következett: elsősorban a Székelyföld Balatonja, a kiterített medvebőr alaprajzú, sósvizű Medve-tó. Vigyázat, minden nap 13:00 – 15:00 között a tó le van zárva, hogy a felkavart víznek legyen ideje leülepedni. Aki fürödni szeretne, ezzel számoljon. A Mogyorós-tó (a Medve-tó egyik melléktava) viszont ilyenkor sincs lezárva; az viszont külön strandként funkcionál. Mi nem mentünk be, mert a parajdi-strandra pályáztunk, de úgy emlékszem, hogy egy felnőtt belépő 8 RON körül van.

A tavat kényelmesen 50 perc alatt lehet körbesétálni: útközben láttuk az iszapos embereket is, akik miután bekenték magukat gyógyiszappal kifekszenek a napra és szürke-néger jellegűre száradnak … :-)

A Medve-tó után Parajdra vitt az utunk. Elsőként a sóbánya volt a célpont. A belépő kissé borsos: 18 RON felnőttnek, 10 RON gyereknek. A buszok kb. 15 percenként járnak, és viszik a látogatókat a bánya központjáig. Innen más gyalog vezet be az út a bányatérbe. A sócsarnok lenyűgöző látvány. Amúgy van minden odalent: felszerelt játszótér, asztalok, padok, kávézó, élelmiszerbolt, ökomenikus kápolna, kiállító terem etc. Ennek ellenére, nem tudom miért, nekem a tordai sóbánya jobban bejött. Az valahogy misztikusabb volt számomra (a Rudolf-terem akár egy inverz azték-piramis!) és egy kicsit a levegője is frissebb.

A bányában tartottunk egy gyors rovancsot: hogy állunk pénzzel az úr színe előtt, aztán elindultunk fölfelé. :-)

Amikor a felszínre értünk, kikaptuk a kocsiból a fürdős göncöt és elindultunk a parajdi sós strandra. Na, az aztán élmény volt a javából! Az egyetlen medence vize ti. sósabb a Holt-tengernél is. Az Adriánál talán háromszor sósabb. Ebben a vízben tényleg fenn maradtunk a felszínen. Nekem még úgy is sikerült, minden erőlködés nélkül, hogy a kisebbik lányom folyton a nyakamba csimpaszkodott. Elképesztő! Csak ajánlani tudom mindenkinek. Megéri!!! (Felnőtt belépő 8 RON, gyerek 5 RON – ha jól emlékszem.) Persze, aki csak vízforgató rendszerrel felszerelt, feszített víztükrű medencére vágyik, az inkább be se menjen. A víz egyébként tényleg nem túl bizalomgerjesztő – aggódni viszont nem kell, a só minden mikroorganizmust kiöl belőle. :-)

Pancsolás után az ember megéhezik, úgyhogy a strand bejáratától nem messze egy jópofa önkiszolgálóban jóllaktunk – értelmiségi áron. WC van és tiszta. Csak ajánlani tudom a helyet.

Most már csak egy dolgot akartunk látni: a parajdi sószurdokot. Azt az infót kaptuk, hogy Parajdról kifelé menet, Korond felé az első nagy kanyar melletti kiállóban kell letenni a kocsit, aztán a földúton kell tovább menni gyalog. Mi a felső utat választottuk, így egy nagy kerülővel a szurdok széléig jutottunk, ahonnan csak ráláttunk a szakadékra. Ha az alsót választottuk volna, akkor talán magába a szurdokba is bejutunk. Nem gond, legalább lesz miért visszajönni!

Parajd egyébként nagyon zsúfolt és maga a parkolás is nehézkes. Ez azonban kibírható. Ami fájó, hogy lépten-nyomon olyan kissrácokba akadtunk, akik havasi gyopárt kínáltak megvételre. Elkeseredve magyaráztuk nekik, hogy védett növény, ne szedjék le! Nem mondhatnám, hogy sikerült őket meggyőznünk tevékenységük helytelenségéről. Sajnos. :-(

8. nap (Felcsíki falvak)

Az előző napok kutyagolása után délelőtt pihengettünk, aztán délután nekivágtuk megnézni Csíkdánfalvát, Csíkkarcfalvát, majd visszafelé menet Csíkmadéfalvát.

Csíkdánfalvánál álltunk meg először a téglaborítású templom magasságában, jobb oldalt kell leparkolni egy bádog falú bolt előtt. Viszonylag messziről lehet látni a tárlókra kirakott kerámiákat. A dánfalvai (fekete)kerámia és (kelim)szőnyeg messze földön híres, de a hagyomány az utóbbi időben majdnem kihalt. Néhány évvel ezelőtt azonban vállalkozási alapon újraéledt mind a fazekas műhely, mind a szőnyegszövő manufaktúra, újra munkát adva néhány helyi embernek.
A fazekasműhelybe bemehettünk, és megnéztük az asszonyokat, amint rávésik a formázott, még lágy agyagedényekre a szebbnél-szebb mintákat. Egy kedves székelyember pedig megmutatta nekünk az agyag előkészítés gépesített folyamatát. A lányok igazi kincset kaptak tőle: néhány korongnyi formázható agyagot! Hívtak minket, hogy másnap is térjük be, mert akkor ott lesz a korongos, és megnézhetjük magát a korongozás folyamatát.

Karcfalván az egyik legszebb csíki erődtemplom volt az úti cél. Impozáns látvány kívülről, meghitten puritán belül. Az erőd valóban erőd. A templomot övező fal teljes valójában megmaradt és körben a gyilokjárók is megvannak. Csak ajánlani tudom a templom meglátogatását annak, aki arra jár.
A templom mellett van az állatvásártér, amit ott még „baromvásár” néven említ a tábla. Mai világunkban, ahol a barom mára inkább szitokszóvá vált, érdekes élmény volt az eredeti jelentéssel valóságosan is találkozni.

Visszafelé Madéfalvánál is megálltunk, hogy lerójuk kegyeletünket a Siculicidium (Székelyirtás) áldozatainak emlékműve előtt. A falu közepén egy vegyesbolttal szemben, Csíkszeredából jövet, jobb kéz felé található, közel a vasúti sínekhez. (Az emlékmű körül szétdobált szemét kissé illúzióromboló volt.)

Csíkszeredába még bementünk vásárolni, és végigsétálni a 10 éves Petőfi Sándor utcán. Nagyon szépen rendbe rakták, bár még nem volt teljesen kész. Hál’Istennek ez megmaradt a régi, békebeli, nagypolgári-szecessziós Szeredából. Mi nem voltunk éhesek, de a lányok kedvéért még bemegyünk a Renegade Pizzériába. Korrekt áron, kedves kiszolgálással kapunk egy nagy pizzát, amit a kicsik rendesen lepucoltak a tányérról. Kártyával fizettem, minden gond nélkül, hozzáteszem: szélvész gyorsan! Itt a kártyalehúzástól számítva 3 másodpercen belül kezedbe adják az aláírandó kutyanyelvet.

Hazaérkezés után a komámmal nekiálltunk beizzítani a Mackó-panzió grill-kemencéjét és fergeteges faszén parázsos miccs-partit rendeztünk. (Előkészített, fagyasztott miccsrudacskák minden nagyobb élelmiszerboltban vehetők. Pl. a Merkúrban is.)

9. nap (Gyergyószentmiklós, Szárhegy, Csíkdelne – Szent János-kápolna)

Gyönyörű időben indultunk Gyergyó felé. Útközben még betértünk a dánfalvi fazekas manufaktúrába, hogy megnézzük a korongost munka közben. Lányaim bűvölten nézték a mester keze alatt formálódó agyagedényeket. A kedves díszítő asszonyok már ismerősként fogadtak, és rögtön bevonták Annát és Esztert is a munkába. Közben szétnéztünk a kisboltban is; a szőnyegek gyönyörűek, de drágák is. (Ne csodálkozzunk ezen: az igazi kelimszőnyegek gyapjúból vannak, és kézzel szövik őket!) Arra talán még marad pénzünk, hogy egy szép kis rongyszőnyeget vegyünk a konyhába, az olvasó fotel alá. Majd visszafelé megállunk.

Gyergyószentmiklóst nem szabad kihagyni! Megkapó az eklektikus főtér, középen Szent Miklós szobrával, de szép élményt nyújt a római katolikus erődtemplom is. Ide tértünk be. A templomkapun szellemes felirat figyelmeztet a mobiltelefon kikapcsolására: „Isten hív téged, de nem mobiltelefonon, ezért légy’szíves kapcsold ki!” Robosztus erődtemploma van az örményeknek is; ti. Szamosújvár után Gyergyószentmiklós volt az erdélyi örmények legnagyobb központja. A gazdag örmény kereskedők nyomai mindenütt fellelhetők a városban: szép házaik még ma is a városkép ékességei.

Vissza a kocsihoz; irány Szárhegy, a Lázárok sasfészke. Gyergyószentmiklóst elhagyva a 12-es úton, néhány percnyi autózás után lehet elérni Gyergyószárhegy (Lazarea) községet. A főútról jobbra letérve, tábla mutatja az utat Európa legkeletibb reneszánsz kastélya felé, ahol Bethlen Gábor fejedelem gyermekkorában nevelkedett, nagyapja védőszárnyai alatt. (A későbbi „Nagy Fejedelem” édesanyja ugyanis Lázár-lány volt.)

A kastély nem teljes, sőt! Ennek ellenére minden egyes köve arról tanúskodik, hogy valaha itt nagy élet volt. A Lázár grófok Erdély legbefolyásosabb nemeseiként szinte minden jelentős történelmi eseménynél jelen voltak. A nagybecsű családnak ma már csak leányágon vannak leszármazottai, akik mellesleg telekkönyvileg is jogot formálhatnak őseik „házára”, ti. a kastély olyan rossz állapotba került, hogy már a kommunista rezsim számára sem jelentett értéket, ezért elfelejtették kisajátítani; így aztán a telekkönyvi bejegyzés szerint a törvény szerinti tulajdonos az utolsó Lázár gróf, aki 1945. után hagyta el a kastélyt és Erdélyt.

A visszaszolgáltatás azért nem egészen sima ügy, de folyamatban van. (Restitúcióra már volt példa Romániában, itt ráadásul nem is erről lenne szó, hiszen államosítás – „de jure” – nem történt. Talán éppen ezért csípi a román hivatalok szemét az ügy, és ezért próbálkoznak lassítani a folyamatot.) A család nem kívánja elzárni, hanem továbbra is múzeumként akarja nyitva tartani a nagyközönség számára. Ezt egyébként egy nagyon kedves hölgytől tudtuk meg, aki idegenvezetőként, gondnokként, jegypénztárosként egyengeti a kastély ügyeit. Szerencsére sok a látogató, így szépen gyűlnek a „garasok” legalább a fenntartás költségeire. (Egy felnőtt jegy talán 6 RON egy gyerekjegy talán 2 vagy 1,5 RON, de nem mernék rá mérget venni. Az biztos, hogy nem egy egetverő összeg.) Az igazi megoldást persze az jelentené, ha állami segítséggel tudnák rendbe hozni a kastélyt. A magyar kormánytól már érkezett egy gesztus, hogy minden RON-t , amit a román állam a restaurálásra szán, a magyar állam megtold még eggyel, de egyelőre ennek még nincs foganatja.

A kastély jelenlegi legépebb része a déli fal, ahol a kapuépület, és a két reneszánsz négyszögletes torony is látható. A fal érdekes pártázattal van díszítve, ezért a kastély számomra első blikkre egy indiai rádzsa palotáját idézte. Kb. középtájon van a kapuépület, alatta a boltíves főkapu, melyen keresztül az enyhén emelkedő udvarra jutunk. Jobbra, az udvar észak-keleti felén van az Asszonyok Háza, eléggé megviselt állapotban, de már legalább tető alatt és megerősített (vasbeton) szerkezettel. Az észak-nyugati sarokban látható a „Hosszúpalota”, mely egyben a kastély-múzeum legszebb részét: a lovagtermet is magában foglalja. Az épületet szinte a semmiből építették újjá, hiteles korabeli rajzok nélkül, ezért az újjáépítést irányító vezető is csak annyit mondott anno, mikor elkészült: „Ilyen is lehetett volna.” A Hosszúpalota földszintjén van egy kellemes (hűvös!) kávázó ill. kiskocsma tiszta mellékhelyiséggel. Fáradt vándorok ideális pihenőhelye!

A kastély megtekintése után ismét Felcsík felé vettük az irányt. Útközben harmadjára is megálltunk Csíkdánfalván és megvettük az áhított szőnyeget ill. emlékül néhány jellegzetes dánfalvai kerámiát. Máskülönben úgy gondolom, hogy a vállalkozói kezdeményezést azzal lehet a leginkább életben tartani, ha vásárolunk a portékákból.

Csíkborzsova felé menet balra bekanyarodtunk egy murvás útra, hogy megnézzük a szántó közepén álló tündéri, csíkdelnei Szent János-kápolnát. Aki teheti, ne hagyja ki az erdélyi későgótika eme gyöngyszemét! A templomocska legnagyobb kincse a reneszánsz stílusú festett szárnyas oltár és a kazettás mennyezet. A templom mellett lakik a gondnok, egy kedves fiatalasszony négy kicsi gyerekkel; megnyerő vendégszeretettel ő nyitotta ki és mutatta meg nekünk a templomot. A kápolnát ill. a gondnoki házikót haragos kutya őrzi, de nappal meg van kötve, ezért nem kell félni. (Aki megy, kérem, gondoljon a gyerekekre, és ha nem nagy áldozat, vigyen nekik néhány szelet csokit, vagy cukorkát! Szerencsére nálunk volt még egy kevés, így legalább ennyivel tudtuk viszonozni a kedvességüket. Ja, a perselybe is illik dobni valamit, bár ezt talán írnom sem kellene.)

A kis kápolna valaha két falut szolgált ki: Csíkdelnét és Csíkcsicsót. Ezért van a templomocska a szántóföld közepén Delne és Csicsó között félúton … azazhogy, csak majdnem félúton, inkább Delnéhez közelebb. Merthogy a legenda szerint, a két falu a Gondviselésre bízta, hogy hová építik közös templomukat. Elengedtek egy-egy kutyát Csicsóból és Delénből is. Úgy gondolták, hogy ahol a két kutya találkozik, ott kell építeni. Ezzel nem is lett volna semmi gond, csak hát a delneiek mielőtt elengedték volna a kutyát, jól megetették, így aztán annak kutyának nem volt kedve futni. Nos, ezért van a templom közelebb Delnéhez, mint Csicsóhoz … :-)

Amikor elköszöntünk és kijöttünk a kis templomból, akkor mondtam a feleségemnek: „Na most itt álljunk meg, és nézzünk körbe, mert ez itt olyan, mint a világ közepe! Előttünk a Gyergyói-havasok, jobbra előttünk a Csíki-havasok, benne a Gyimesi-hágóval, jobbra kissé mögöttünk a Somlyó-hegy, balra a Hargita bércei, hátunk mögött Szereda … Kevés ettől szebb hely van, talán …

Ez a nap is eltelt. Borzsován már csak pakoltunk, aztán néhány üveg sörrel átballagtunk beszélgetni Pistához és Magdához, na és persze, hogy megköszönjük a kedvességet, amit ideérkezésünkkor tőlük kaptunk. Mónikával másnap reggel fél kilencre beszéljük meg a randit átadás-átvétel ügyben.

10. nap (Csíkborzsova – Székelyudvarhely, Torockó)

A reggel sürgéssel, forgással, pakolással telt. Mónika jött pontosan, csak mi voltunk még késésben. Végre aztán elkészültünk.

Irány a legszékelyebb székely város: Székelyudvarhely. Meg kell mondjam: szép város! Kedves, hangulatos, és szerencsére tovább szépül. Körbesétáltuk. Leróttuk kegyeletünket a Vasszékely szobránál. Megkávéztunk a békebeli Polgári Kávézóban, aztán haladtunk tovább.

Az út egészen gyorsan eltelt, de már nagyon vártuk, hogy újra Torockón legyünk és felnézhessünk a Székelykőre. Esőben indultunk innen éppen egy hete, esőben is érkeztünk vissza. Bitai Magda várt bennünket szeretettel; és nekünk külön főzött! :-)

Vacsi után bementünk a központba. Vettem magamnak egy görbe botot, amire már régen vágytam. Megnyugtató érzés ebben a tündéri kis faluban andalogni. Nem lehet vele betelni.

Ismét jót aludtunk.

11. nap (Hazafelé)

Erdélyi nyaralásunk utolsó napja. Búcsút intettünk a Bitai-panziónak, a Székelykőnek és Torockónak. Vasárnap lévén megkockáztattuk a kolozsvári átkelést; sikerrel. Körösfőn egy uccsó emléktárgyvásárlás. (A körösfői templomot – Kalotaszegen az egyik legszebbet – már tavaly megnéztük.) Király-hágón egy gyors kávé; Örvénden egy családi háznál friss paradicsomot és finom kerti szőlőt vettünk; Nagyvárad bejáratánál még tele raktuk a kocsit jobb minőségű és olcsóbb benzinnel; aztán már csak Nagyváradot és a határt kellett abszolválni. Ady városára most nem jutott időnk, de percig sem keseregtünk miatta, hiszen jövünk mi még erre!

Tudjuk, hogy Erdély hív, az erdélyi magyarok pedig, várnak minket! Mi pedig jövünk hozzájuk, és ez így van rendjén. Addig jó, amíg mi mehetünk Erdélybe és ők várnak/várhatnak minket. Mert ők ott vannak. Ott maradtak, és őrzik a magyar szót. És addig jó, amíg mi itt vagyunk nekik és legalább egy „kicsit” megpróbáljuk viszonozni azt a szívből jövő kedvességet és testvéri szeretetet, amit adnak nekünk.


Kelt, Tiszaújvárosban, 2007. november 23-án, Anna lányom 10. születésnapján

Sallér Péter (Petyus)


VÉGE :-)


Az eddigi összes élménybeszámoló
 
Szállások Erdélyben | Erdélyi körutazások busszal, vonattal és hajóval | Régiók, települések | Húsvét Erdélyben | Csíksomlyói búcsú | Szilveszter Erdélyben
Szállás Székelyföld · Hargita-hegység · Sóvidék · Gyergyó · Udvarhelyszék · Csík · Marosszék · Háromszék · Gyimesek
Szállás Kalotaszeg · Bihar-hegység · Észak-Erdély, Máramaros · Dél-Erdély · Szászok földje
Szállás Kolozsvár · Torockó · Szováta · Kalotaszentkirály · Koltó · Csernakeresztúr · Körösfeketetó
Magunkról | Hirdetés feladása | Kapcsolatfelvétel | Állás | Szerzői jogok | Partnereink
© Erdélyi Turizmus Bt., 1999-2017. Minden jog fenntartva! A közölt fényképek, grafikák és szövegek felhasználása csak az Erdélyi Turizmus Bt. írásos jóváhagyásával lehetséges.